Szia! Gondolkoztál már azon, vajon milyen lehet rendkívül fiatalon teherbe esni? Minden esetre én most elmesélem a saját történetem.
Tavaly márciusban megtudtam, hogy kismama lettem. Az iskola mosdójában csináltam két terhességi tesztet és mikor láttam a pozitív eredményeket teljesen bepánikoltam, nem tudtam mit tegyek.
Szerencsére ott volt velem a legjobb barátnőm, aki segített megnyugodni és kitalálni mitévő legyek. Úgy döntöttünk szólunk az osztályfőnökömnek, aki nagyon nyugodtan kezelte a helyzetet és ez nekem is sokat segített. Azonnal elküldött nőgyógyászhoz, hogy biztosak legyünk, de onnan csak tovább küldtek ultrahangra ahova már kellett egy törvényes képviselő a kiskorúságom miatt. Nem tudtam, hogy tálaljam a szüleimnek a hírt. Végül anyukámmal beszéltem elsőként, Ő pedig segített elmondani apukámnak. Sokkal jobban fogadták, mint én arra számítottam és ez nagyon jól esett. Anyu elkísért az ultrahangos vizsgálatra, ahol már biztosra megmondták, hogy egy körülbelül 2 hetes élet növekszik bennem. A szüleim azt mondták az én döntésem, hogy megtartom-e és ez így is volt. Nagyjából a tizenkettedik hétig úgy voltam vele, hogy nem tartom meg, de végül nem volt ehhez szívem, hisz mégis csak egy életről van szó. Elmondtam Apukáméknak is és ebben is támogattak. Az iskolatársaimnak is elmeséltem és bár féltem a reakcióktól, kiderült, hogy semmi okom nem volt rá, mert mindenki nagyon jól fogadta és a mai napig támogatnak. Teltek a hónapok, nőtt a pocakom és egyre többen tudták meg az iskolában is, ahova egészen az őszi szünetig jártam, utána egyéni tanrendben folytattam tanulmányaimat. November 10-éneste kezdtem el kisebb fájásokat érezni, de csak fél tizenegy körül indultunk el a kórházba ahol azt mondták, hogy én biztos nem szülök ma este. Húsz perc múlva megvizsgáltak és felkísértek a szülőszobára mondván, hogy én bizony most megszülöm ezt a gyermeket. Ekkor már szinte elviselhetetlenek voltak a fájások, de Anyukám végig mellettem volt . Szerencsére könnyen ment a szülés és elmondhatatlanul csodálatos érzés volt a kezemben tartani az akkor született kislányomat, Dorinát. A kórházban töltött négy nap után megkönnyebbülés volt hazajönni. Itt kezdődött a nagy feladat: meg kellett tanulnom anyának lenni. Sokat bénáztam és még biztosan fogok is, de ez sem változtat azon a tényen, hogy imádok anya lenni. Nem egyszerű, sokszor fárasztó is, de sokat segítenek a szüleim, akik nagyon örülnek első kis unokájuknak. Mindig elérzékenyülök, mikor a kezükben látom.
Én arra biztatlak, hogy ha úgy is érzed, hogy a helyzeted nehéz és kilátástalan, ne futamodj meg, hanem kérj bátran segítséget, mert segítséget kérni vagy elfogadni abszolút nem szégyen vagy gyengeség .
Lajos Szabina
